A nándorfehérvári diadal – a déli harangszó és a törökverő Hunyadi dicsősége

|

A 15. század közepén már hosszú múltja volt a keresztény és az iszlám civilizációk összecsapásának Európában, illetve a Közel-Keleten. A mozlim vallású arabok 711-ben átkeltek a Gibraltári-szoroson, s néhány évtized alatt uralmuk alá vonták a mai Spanyolországot és a királyi dinasztiájukat az Árpádoktól eredeztető Portugáliát teljes egészében, sőt benyomultak a mai Franciaország területére is. 732-ben, a Poitiers-nél megvívott ütközetben Martell Károly állította meg az arabok invázióját, s szorította ki őket a Frank Királyság területéről. Ezt követően bontakozott ki az Ibériai-félszigeten a reconquista, vagyis a terület keresztény királyságainak arabellenes harca szülőföldjük visszahódításáért, amely végül Kolumbusz útjának évében (1492) hozott teljes sikert Granada visszahódításával. A kereszt és a félhold következő nagy történelmi párharca a keresztes hadjáratok idején, a Szentföldön zajlott le 1096 és 1291 között. A végeredmény: a kezdeti keresztény sikerek után (a nyugat-európai lovagoknak még Jeruzsálemet is sikerült elfoglalniuk) az iszlám teljes győzelme.

Végül a harmadik nagy történelmi konfliktus a 14. század elejétől bontakozott ki a két civilizáció között, az oszmán-török hatalom felemelkedésével párhuzamosan az ortodox egyház fennhatósága alá tartozó Balkánon, s ez a küzdelem tevődik majd át a későbbiekben a Kárpát-medence területére. A törökök 1328-ban áthajóztak a Boszporuszon és a Dardanellákon, majd 1354-ben megkezdték a Balkán-félsziget hódoltatását.1389-ben Kosovo Poljénél (Rigómező) a szerb államra mértek végzetes csapást, az 1396-ban, az európai lovagok seregei felett aratott nikápolyi győzelem után Bulgária sorsa is megpecsételődött. A balkáni népek sokáig ellenálltak ugyan, de a 15. század közepére minden itteni állam török uralom alá került több mint 400 évre. Hódításaira a török azzal tette fel a koronát, hogy II. Mohamed (1451-81) szultán uralkodása idején, 1453-ban elfoglalta az egykori Keletrómai Birodalom fővárosát, a több mint ezer éve bevehetetlen Bizáncot. Az ostrom hadtörténeti érdekessége, hogy stratégiai várostromnál itt kaptak először komolyabb haditechnikai szerepet a tűzfegyverek, elsősorban az ágyúk. II Mohamed politikai hitvallása a következő volt: „Egy az Isten az égben, egy fejedelem uralkodjék a földön!” Ez a török szultán indult meg verhetetlen, világhódító hadaival és modern tűzfegyvereivel felszerelkezve Bizánc bevétele után három évvel Magyarország elfoglalására.
A hazánkra támadó török ármádiával szemben – későbbiekben részletezendő okok miatt – a Hunyadi János vezette néhány délvidéki zászlósúr és vármegye bandériumaira, illetve Kapisztrán kereszteseire hárult a hősies feladat: megvédeni Magyarországot a hódoltatástól. Hunyadi mögött 1456-ban már tekintélyes hadvezéri és politikusi múlt állott. A család eredete a mai napig nem tisztázott egyértelműen. Korábban makacsul tartotta magát az a hagyomány, miszerint Hunyadi János Zsigmond (1387-1437) királyunknak Morzsinai Erzsébet, erdélyi nemes kisasszonytól házasságon kívül született törvénytelen gyermeke volna, a másik verzió szerint a Hunyadi-család ősei Havasalföldről, a mai Románia területéről érkeztek Magyarországra. Ennek bizonyságaként szoktak hivatkozni Zsigmond 1409. október 18-án kelt oklevelére, melyben Vajk udvari vitézének hű szolgálataiért és érdemeiért az erdélyi Hunyadvárat és a hozzá tartozó uradalmat adományozta. Az említett Vajk Hunyadi János apja lehet. (Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy ez a török eredetű személynév volt Szent István királyunk eredeti neve is.) Itt kell megemlítenünk azt is, hogy az oláh (román) „történetírás” (helyesebben: mítoszteremtés) a fent említettekből a mai napig azt a következtetést vonja le, hogy a Hunyadiak oláhok (románok) voltak. Törökverő hadvezérünk fiának, Mátyás királynak kolozsvári szülőházán angol és oláh nyelven azt az arcátlanul provokatív feliratot olvashatjuk, miszerint ebben a házban született a román Hunyadi Mátyás, akit a magyarok legnagyobb királyukként tisztelnek. A történelmi tisztánlátás végett nem árt megállapítanunk, hogy Havasalföldön a nemesi-vezető réteg a 14-15. században kun-török etnikumú és nyelvű volt és mind etnikai, mind politikai értelemben elkülönült az oláhságtól, vagyis a Hunyadi-család őseinek, amennyiben valóban Havasalföldről származnak, nincsen semmi közük az említett néphez.
Hunyadi János ragyogó tehetségének köszönhetően gyorsan haladt előre az országos méltóságok rangsorában. 1439-ben az első hazai Habsburg-uralkodó, I. Albert (1438-39) szörényi bánná nevezi ki. Az Al-Duna-Olt vidékén (a mai Román-alföld nyugati része) elterülő bánság vezetőjeként mindennapjai részévé válik a portyázó török alakulatokkal való harc. 1440-ben – nem először, de nem is utoljára történelmünkben – kettős királyválasztás történik Magyarországon: egy szűk bárói csoport Habsburg Albert csecsemő örökösét, V. Lászlót (1440-1457) választja királlyá. Számára anyja, az özvegy királyné, szinte krimibe illő kalandos úton egyik udvarhölgyével, Wolframné Kottaner Ilonával ellopatja Visegrádról a Szent Koronát, így meg is koronázzák az újszülött Habsburgot. (Szent Koronánkat majd 1464-ben Mátyás király váltja ki 80 ezer aranyért Habsburg III. Frigyesttől.) A bárók és a nemesi társadalom nagyobbik része – Hunyadi Jánost is beleértve – azonban a lengyel Jagelló-házbeli I. Ulászló (1440-1444) királysága mellett voksol, akit alkalmasnak tart arra, hogy hazánk földjét a várható török támadástól megvédje. Hunyadit az új uralkodó 1441-ben erdélyi vajdává, majd rövidesen temesi ispánná és nándorfehérvári főkapitánnyá nevezte ki, s ezzel az új főméltóság nyakába szakadt az egész déli határvidék megvédésének minden gondja. Hunyadi már 1456 előtt több jelentős török elleni győzelmet aratott. 1442 szeptemberében Brassótól délre a Jalomica folyó felső folyásánál a Török Birodalom ruméliai, vagyis egész európai (balkáni) haderejét győzte le. Majd ezt követően Európa minden országa ünnepelte híres, 1443-44 telén lebonyolított téli hadjáratáért. A nagy győzelem okán IV. Jenő pápa „a kereszténység pajzsának és védőbástyájának” nevezte nyilvánosan Magyarországot, s ez a szellemi-kulturális toposz később a nemzeti tudat legfontosabb identitás-meghatározó tényezőjévé válik a magyarság számára a 16-18. századi törökellenes élethalálharcai során. ( Elegendő itt csupán Bornemisza Péter, Balassi Bálint és Zrínyi Miklós műveire utalnunk.) Természetesen Hunyadi János sem lehetett mindig csak győzedelmes, így ő is szenvedett vereségeket a törököktől, a legsúlyosabb a várnai kudarc volt 1444-ben, ahol a csatatéren a király, I. Ulászló is hősi halált halt. Az 1440-es kettős királyválasztás miatt – miként fentebb már említettem – volt ugyan az országnak egy, a Szent Koronával megkoronázott törvényes uralkodója, V. László (1440-1457) személyében, ám ő még ekkor is csupán négy esztendős volt. A válságos belpolitikai helyzet megoldására, a király feladatainak ellátására az országgyűlés 1446-ban megválasztotta Hunyadit kormányzónak, aki 1453. január 1-jéig állt az ország élén ebbéli minőségében.
A kormányzói tisztség letétele után mintegy fél évre következett be a – már szintén említett – világpolitikai fordulat: Bizánc török általi elfoglalása. A balkáni államok és Bizánc bekebelezése után a török külpolitika következő célpontja hazánk lett. II. Mohamed szultán elképzelése szerint 1456-ban a déli végvári védelem stratégiai fontosságú pontját, „Magyarország kulcsát”, Nándorfehérvárt kellett volna a szultáni hadaknak elfoglalniuk.
Ami a korabeli európai külpolitikai feltételrendszert illeti, megemlítendő, hogy Bizánc eleste óta a pápai állam diplomáciája egy nagy, európai összefogással végrehajtandó törökellenes keresztes hadjáratot tervezett, ám ebből – mint annyiszor korábban, s még többször ezt követően – szokás szerint semmi nem lett. A keresztes hadjárat eszméjét csak a pápák vették komolyan, az európai uralkodóknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem Magyarország ügyeivel foglalkozzanak. Anglia és Franciaország épp Bizánc bukásának évében fejezte be a százéves háborút (1337-1453), az ekkor még nem egységes kisebb-nagyobb spanyol királyságokat lekötötte az arabok kiűzése az Ibériai-félszigetről, vagyis a – korábban már szintén említett – reconquista, III. Frigyes (1440-1493) német-római császárnak, aki ez időben még a Szent Koronát is a birtokában tartotta, esze ágában sem volt a vetélytárs Magyar Királyságot megsegíteni. Ily módon egyetlen külföldi segítségként III. Callixtus pápa Magyarországra küldte diplomatáját, Carvajal bíborost, valamint a lobogó lelkesedésű ferences rendi szerzetest, Kapisztrán Jánost, abból a célból, hogy a honvédelemhez kereszteseket toborozzon.
Ezen túlmenően hazánk csupán saját katonai erejére s anyagi erőforrásaira támaszkodhatott és számíthatott, amikor 1456 tavaszán a szultán óriási hadi gépezettel megindította Magyarország elleni hadjáratát mintegy 70 ezer harcos kíséretében. E had legértékesebb részét a 15 ezer főt számláló lovasság, a szpáhik, illetve a 6-7 ezer főt kitevő, puskákkal felfegyverzett gyalogság, a janicsárság alkotta. A had többi részét a katonai szempontból értéktelenebb, ún. irreguláris erők alkották, melyek közül a legismertebbek – már csupán az Egri csillagok alapján is – a könnyűlovas, fosztogató, a lakosságot terrorizáló akindzsik voltak. Továbbá a padisah győzhetetlennek hitt seregét 200 ágyú, 200 folyami hadihajó, több tízezer szállítószekér és egyéb segédszemélyzet kísérte. 1456 márciusában már hazánkban is tudták, hogy II. Mohamed Nándorfehérvár elfoglalására indul. A törökök által nemes egyszerűséggel csak „átkozott Jankóként” emlegetett Hunyadi mint Magyarország főkapitánya az országos sereg megszervezésén fáradozott. Sikertelenül. Az uralkodó, V. László semmiféle segítséget nem adott, noha az ország ősi törvényei, például az Aranybulla (1222) szerint is az ő feladata lett volna a haza védelmének megszervezése, ehelyett azonban második Habsburg-uralkodónk Bécsbe szaladt – a korabeli krónikás szavaival – „vadászni”(!). A várvédelem így Hunyadira és sógorára, Szilágyi Mihályra várt. Katonai segítséget mindössze a lelkes , Kapisztrán által toborzott, mintegy 25-30 ezer főnyi keresztes had jelentett. E sereg harci értéke azonban meglehetősen kétes volt, hiszen jórészt a hadi mesterségben járatlan egyszerű parasztokból, kézművesekből, szegény emberekből állott. Hunyadi kb. 10 ezer főnyi haderejével Nándorfehérvártól északra, Szalánkeménnél vert tábort, magát a várat pedig Szilágyi Mihály parancsnoksága alatt kb. 7000 főnyi katonaság védte. A szultáni had még a Balkánon vonult, a magyarok pedig készültek a vele történő összecsapásra, amikor 1456. június közepén III. Callixtus pápa kiadott egy bullát, amelyben arra kéri az egyetemes keresztény gyülekezetet, hogy minden nap imádkozzanak azért, hogy Isten fordítsa el a török veszedelmet az európai kereszténység feje felől, adjon győzelmet a magyarok fegyvereinek, s ennek jeleként délben minden keresztény templom harangjai konduljanak meg. Ennélfogva tehát nem igaz az az állítás és közhiedelem, miszerint a pápa a nándorfehérvári győzelem emlékére rendelte el a déli harangszót, viszont kétségtelenül megállja a helyét az a kijelentés, hogy az 1456-os diadal emlékére szólnak délben a harangok.

A nándorfehérvári ütközet

A II. Mohamed vezette török szárazföldi hadsereg, valamint a dunai flotta június végén Nándorfehérvár alá érkezett. Az erőviszonyok reménytelennek tűntek a magyarok számára: a szultán mintegy 70 ezer főnyi haddal érkezett (bár egyes források 150-300 ezer főt is említenek, ami nyilvánvaló túlzás, illetve a harci értéket nem képviselő, hadi, kisegítő személyzetet, szolgákat stb. is magában foglalja), az akkori világ legütőképesebb ármádiájával, ezzel szemben magyar részről összesen – a jórészt fegyver nélküli kereszteseket is beleszámítva – legjobb esetben 40 ezer fő állt fel. Miután a török had és a flotta hermetikusan körülzárta a várat, 1456. július 4-én megkezdődött az ostrom. Tíznapos kemény küzdelem után, július 14-én Hunyadi megsemmisítette a dunai török flottát, így a hajózár megszűntével bejutott a várba, s az ostromlottaknak erősítést vitt, illetve bátorító szavakban részesítette őket. Az ostrom legválságosabb napja július 21-én érkezett el. A vár ekkorra már a törökök kitartó ágyúzásától romhalmazzá vált, Hunyadi szavai szerint „már inkább mező volt, semmint erősség”. II. Mohamed ezen a napon elrendelte az általános rohamot az egész török sereg számára. Napnyugtakor a török tábor megindult a vár felé. A küzdelem reggelig tartott. A törökök háromszor indítottak rohamot a vár ellen, s ennek során a város, illetve az alsó vár a birtokukba került, s már az a veszély fenyegette a védőket, hogy az oszmán hódítók a belső várat is elfoglalják. Végül azonban mind a háromszor meg kellett hátrálniuk, a várba nem jutottak be. A szultán elveszítette gyalogsága színe-javát. A siker a várvédők hősiességének – közülük is kiemelkedik az ellenséges zászló kitűzését élete árán megakadályozó Dugovics Titusz tette – a népfelkelő keresztesek elszánt küzdelmének és nem utolsósorban Hunyadi személyes példamutatásának, irányító, szervező tevékenységének köszönhető. Másnap, július 22-én zajlott le a döntő ütközet. A Kapisztrán vezette keresztesek Hunyadi tiltó parancsa ellenére kitörtek a várból és a Száva szigetéről, s a török ágyúállások ellen indultak. Ekkor már – a kereszteseket mentendő – Hunyadi is kénytelen volt beavatkozni. Tehát seregével kitört a várból, és elfoglalta az ellenséges ágyúállásokat, majd ezt követően saját fegyvereikkel vonta tűz alá a törököket. A szultáni hadsereg olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy II. Mohamed kénytelen volt menekülésszerűen visszavonulni. A szultáni hadat a teljes katasztrófától a Száva partját őrző 6 ezer szpáhi bevetése mentette meg csupán. Mindenesetre a világhódító II. Mohamed még így is egyenesen Szófiáig futott szégyenszemre. Az egész török tábor, az ágyúparkkal és más hadifelszerelésekkel Hunyadi, illetve a keresztesek zsákmánya lett. Az ostrom során elesett mintegy 10 ezer oszmán harcos, majd a menekülés során szintén ugyanennyien vesztek el. Ez 30 százalékos veszteséget jelent. A 15. század legkiválóbb magyar krónikása, Thuróczy János így foglalta össze az 1456-os, világraszóló győzelem lényegét: II. Mohamedet, „ki maga akart uralkodni az egész földkerekségen, paraszti kéz verte le, járatosabb a kapa, mint a fegyver forgatásában. (…) S ki sok kürt, harcidob mellett nagy vigassággal jött, búsan, éj csendjében rútul futamodott meg”. A nándorfehérvári diadal jó alkalmat kínált a törökellenes támadó hadjáratra a Balkánon, amit Hunyadi komolyan tervezett is, ám röviddel világraszóló győzelme után, 1456. augusztus 11-én áldozatul esett a táborban kitört pestisjárványnak, így a tervezett hadművelet is elmaradt.

Egész Európa ünnepelt és megkönnyebbült Hunyadi győzelmének hallatán. Akkor még nem tűnt az európai országok hatalmasságainak és alattvalóinak olyan magától értetődő dolognak a törökök Kárpát-medencei jelenléte, mint utóbb, a 16-17. században. A legtöbb európai országba – az akkori közlekedési és hírközlési viszonyokat figyelembe véve – egy időben érkezett meg az említett pápai bulla a nándorfehérvári diadal hírével, így a köztudatban az a vélekedés alakult ki, hogy Hunyadi győzelmének emlékére rendelte el a katolikus egyházfő a déli harangozást. Ha ez ilyen formában – miként fentebb már utaltam rá – történelmileg nem is igaz teljesen, mégis tény, hogy a déli harangszó és a nándorfehérvári diadal szétválaszthatatlanok egymástól, hiszen III. Callixtus is abban a tudatban adta ki bulláját, hogy tudta: a törökök támadásának célpontja Magyarország, s ehhez először hazánk „kulcsát”, Nándorfehérvárt kell elfoglalniuk. Tehát valójában – kimondatlanul – a pápa Isten áldását kérte Hunyadi és katonái fegyverére, hiszen jól tudta, hogy az összeurópai keresztes hadjárat meghiúsulása után csupán a magyarok állnak fegyverben, s védik – a kereszténység védőbástyájaként – egész Nyugat-Európát. Hunyadi törökök fölötti diadala egyetemes hadtörténeti jelentőséggel bír. A Török Birodalom története során szultáni hadsereget, amely magában foglalta az európai és ázsiai tartományok mozgósítható reguláris katonaságát, vagyis a ruméliai és az anatóliai hadseregeket, csupán Timur Lenk győzött le Ankaránál 1402-ben, s Hunyadi 1456-ban Nándorfehérvárnál. Az újabb győzelmekre több mint két évszázadot kell majd a keresztény Európának várnia, a 17. század végi, nagy törökellenes felszabadító háborúig, Montecuccoli 1664. évi, szentgotthárdi győzelméig.
A nándorfehérvári diadalra méltán lehetünk büszkék ma is. Az akkor élt hősök hazájuk védelmén túl az egész nyugati kereszténységet védték, akár életük feláldozásával, vagyis méltóképpen feleltek a kor nagy kihívására. A gyáva, korcs utódok – Kölcsey szavait idézve – nemzedékéről ez aligha mondható el. Ma, egy dekadens korban, sajnos ott tartunk, hogy a férfias mentalitás, a harci erény, a virtus teljesen kiveszni látszik a nyugati társadalmakból. Helyét a gyávaság, a lapítás, az elvtelen megalkuvás vette át. Költői a kérdés: vajon Hunyadiék dicső nemzedéke – ha valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folytán abban a korban egyáltalán hatalomra kerülhettek volna – vajon meddig tűrte volna el a ma regnáló, nemzetvesztő, férfiatlan, feminin jellegű diktatúra marionettfiguráinak tobzódását Magyarországon? S ebben semmiféle különbség nincs az 1990 óta regnáló kormányok között, lett-légyenek azok bármilyen színezetűek is. Talán ennél is szomorúbb azonban, hogy még a szétroncsolt nemzeti emlékezetből is kiveszni látszik azoknak a héroszoknak az emléke, akiknek tetteit nap, mint nap illenék felidézni. Ismét csak egy költőinek szánt kérdés: vajon ez évben (is) a jelenlegi, álnemzeti, IMF-vazallus kormány miféle állami ünnepségsorozattal fog a nándorfehérvári diadal 555. évfordulójára emlékezni? A költségvetésből e célra hány forintot különítettek el? ( Ha már – a szokásos lenyúlásokon túl – a különféle deviáns „másságcsoportok”, „vonulások” rendőri biztosítására, prostituáltak és a holomitológia, no meg a magyargyűlölő Lantos Intézet finanszírozására összességében évi százmilliók állnak rendelkezésre közpénzből, természetesen az érintett, adófizető állampolgárok megkérdezése nélkül.) Képzeljük csak el: miféle grandiózus, magyar filmeposzt lehetett volna például az öt évvel ezelőtti, kerek, 550. évfordulóra elkészíteni, vagy akár a jelenlegi, 555-re is, amely a jelenkori, hiszterizált világpolitikai légkörben (az USA vezette nyugat és az iszlám világ szemben állása) borítékolhatóan világsiker lett volna, illetve lenne ma is!
Szerény álláspontom szerint ezek ne is ünnepeljék a nándorfehérvári diadal évfordulóját! Reméljük, közeleg az idő, amikor majd állami szinten, méltóképpen megtehetjük mi, igaz magyarok, akiket ez megillet!
Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Keressen minket az alábbi közösségi oldalakon!

Helyi videó

A Magyar Vértanúk Emlékművének avatása